Oroszországban a 19. században és a 20. század elején gazdasági és kulturális fejlődés zajlott le, ezt azonban a még mindig fennálló abszolutizmus miatt nem kísérte a társadalom átalakulása is (mint, ahogy ez általában más országokban történt). Ez óriási feszültségeket eredményezett, mivel a nép óriási tömegei nagyon szegények voltak, azt viszont jól látták, hogy az uralkodó, a cár és udvara óriási fényűzésben él.

Az 1918-ban kitört forradalom elsöpörte a császárságot, II. Vilmos elmenekült az országból, és Berlinben kikiáltották a köztársaságot. 1919-ben Weimar városában összeült az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, és az itt kialakított rendszert is erről a városról nevezték el weimari köztársaságnak. A kormányfő a kancellár volt, aki a birodalmi gyűlésnek, a Reichstagnak volt felelős. A birodalmi gyűlés tagjait általános, titkos választásokon választották. Az államfő a köztársasági elnök volt, őt a nép választotta közvetlenül, hét évente, és ő nevezte ki a kancellárt, ő írhatott ki új szavazást, illetve ő volt a hadsereg főparancsnoka is.

Az első világháború előtt kialakult szövetségi rendszerek csupán részlegesen változtak az azóta eltelt idő alatt. Anglia és Franciaország még mindig erős szövetségben voltak, így Németország és Magyarország is, akikhez az elégedetlen világháborús győztes Olaszország csatlakozott. A Szovjetunió kezdetben nem állt egyik oldalra sem, igyekezett saját érdekeit megvalósítani.

A 20. század elejére kialakultak azok a nagyhatalmak közti szövetségrendszerek, melyek miatt egy kisebb konfliktus is világméretű háborúhoz vezetett. Két tömbbe csoportosultak: Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetsége alkotta a központi hatalmakat; Anglia, Franciaország és Oroszország szövetsége alkotta az antant hatalmakat.