Az új vallás, a kereszténység szülőföldje Palesztina, a zsidók országa. A zsidók egyistenhívő nép (ritka az Ókorban), szent iratuk a Tóra (ma az Ótestamentum). Ebben a szent iratban megjövendölték, hogy eljön a Messiás, vagyis a Megváltó, aki majd felszabadítja őket minden szenvedés alól. Volt olyan irányzat, akik szó szerint értelmezték a Tóra minden szavát (farizeusok), és a hagyományok hívei voltak.

Pompeius és Crassus között a versengés már a rabszolgafelkelések leverésekor megmutatkozott, és közben a Birodalomnak újabb bonyodalmakkal kellett szembenéznie: keleten újból teret hódított IV. Mithridatész, és ráadásul a kalózok is sok gondot okoztak, már-már veszélyeztették a gazdaság működését. Mindkét problémát Pompeius oldotta meg, ami által nagy befolyásra tett szert. Ez a senatusnak nem tetszett, így megpróbálták a háttérbe szorítani. Pompeius válaszként a néppárt oldalára állt.

Karthágó városát a föníciaiak (punok) alapították, mint kereskedelmi támaszpont. Gyorsan fejlődött és önállósodott, majd erős kereskedelmi flottájával megszerezte a Földközi tenger nyugati medencéje feletti ellenőrzést. Itt is, mint Rómában egy gazdag arisztokrata réteg kezében volt a hatalom, ám ez a réteg két csoportra oszlott: a földművelésből élőkre és a hajótulajdonos kereskedőkre.

A félsziget, melyen Itália fekszik, a Földközi-tenger medencéjében helyezkedik el, így központi szerephez jutott az ókori kereskedelemben és közlekedésben. Az Appenninek hegyláncai átjárhatóak voltak, így a terület nem tagolódott annyira szét, mint Hellász. A hegyek gazdagok voltak fában, kőben (pl. márvány), vasban és rézben. A félsziget medencéi kitűnőek a földművelésre és állattenyésztésre, a hegyek pedig a legeltető állattartásra. Ezért a mezőgazdaság sokkal fontosabb szerepet töltött be, mint Hellászban, ahol az ipar volt a meghatározó.